A magyar szecesszió emblematikus fő műve, az Aranykor 1898-ban került először közönség elé a Műcsarnokban, ahol elnyerte az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat nagydíját. Ezt követően 1900-ban a párizsi világkiállításon jutalmazták bronzéremmel a festményt.

A kép megfogalmazása a német Jugendstil naturalizmussal elegyített szimbolizmusával rokonítható, különös atmoszféráját, finom érzékiségét az akadémikus hagyományokhoz kötődő formaképzés és az azt ellenpontozó dekorativitás kettőssége teremti meg.

Az összefonódó, mezítelen emberpár az ókori szobrokkal – Apollóval és Dianával – övezett park előterében mutat be áldozatot a szerelem istennőjének, Venusnak. Álomszerű atmoszférát teremt a kép opálos zöld koloritja, a sötétzöld háttér és a fluoreszkáló alakok kontrasztja. Szerves része a kompozíciónak a Vaszary tervezte, dúsan faragott keret is, amelynek gazdag kialakítású ornamentikáján tovább burjánzik a kép szecessziós motívuma, az áldozati füst hullámos rajzolata.